Csel, furfang és hazugság – a Nyúlpásztor meséje
Legkedvesebb mesénk a csel, furfang és hazugság témájában a Nyúlpásztor címet viseli és A varjúkirály című kötetben olvasható. A meséből készített rajzfilm a bejegyzés végén megtekinthető.
A címbeli témát tekintve a mese igen erősen kezd: a király szinte azonnal megszegi a saját szavát. Ígéri, hogy annak adja a lányát, aki a leány által elhajított almát elkapja. Van egy ügyes legény – ki tudja, ki fia, borja… és honnan keveredett ide – aki el is kapja az almát. Igen ám, de nem tetszik neki (mármint a királynak) a legény, tovább dagasztja ezért a próbák sorát. (Érdemes felfigyelni rá: ebben a mesében sem a lány megy férjhez, hanem az apja adja férjhez a lányát…)
Akárhogyan is, a lényeg: a legénynek nyulakat kell őriznie, holott ő nyúlpásztor sose volt… s mégis sikerül hiánytalanul hazahajtania mind a százat! Amikor a legény megállja a helyét, a király megpróbálja csellel kijátszani: első alkalommal a saját lányát kényszeríti bele hazugságba, majd maga próbál túljárni a legény eszén. De a fiú átlát a szitán – a király azonban nem hagyja magát: még mélyebbre süllyed. Ki kell állni még egy próbát, mondja: itt egy zsák, hazudj ebbe, amennyi csak belefér!
A király ez utolsó parancsa élezi ki igazán a mesei konfliktust. Az már az első perctől kezdve világos, hogy a király nem akarja tartani a szavát. Ha felidézzük A találós mese című magyar népmesét ott is hasonló volt a helyzet, azzal a nem csekély különbséggel, hogy ott a király „gyorsan rövidre zárta a vitás kérdést” és erőszakkal vágta el a szálakat.
Ebben a mesében azonban a király a legény fölé akar kerekedni és ezért veszi át az irányítást: olyan feladatot szab, amelyet saját terepének érez (hazudni kell, ebben nem lehet a legény jobb, mint ő…). Ráadásul úgy gondolja, hogy a feladat teljesítésének ő lesz az egyetlen és „megfellebbezhetetlen bírája” is, mert kizárólag ő dönti majd el, mikor van tele a zsák… Jól ki van ez találva: ilyen szabályok mellett a király nem veszíthet, a székely legény látszólag esélytelen.
Ám aki másnak vermet ás, gyakran maga esik bele. Így jár a király is.
A legény tudja: változatlan felállás mellett nemigen menekülhet. Mivel arról nem dönthetett, hogy belemegy-e „a játékba”: a királlyal nem szállhat nyíltan vitába, a kesztyűt ő is felveszi (akár A szállást kérő róka meséjében a gazda a mese itt érhető el) és használni kezdi a jobbik eszét. Az irányítás egyetlen ponton van nála: ő alakítja a történetet (hazudnia kell a zsákba, és a parancs az parancs…). És ezt a lehetőséget megragadja: a királyi parancs védőleple alatt kimondja az igazságot: „… aztán fölséged megcsókolta a szamarának a …”
A jelenlévők mind tudják az igazságot. A legénynek azért kellett belemennie a játékba, hogy védve legyen a király haragjától.
Ügyesen úgy alakítja, formálja, tereli a történetet, hogy a király legyen kénytelen meghátrálni. Márpedig a mondat befejezését a király nem akarja hallani, nagyon nem! Ha nem akar szégyenben maradni – el kell hallgattatni ezt a pimasz legényt, tehát véget kell vetni a próbának és ki kell hirdetni győztesnek a fiút: „elég már tele a zsák…!”
A király a mesében hazudott és mást is hazugságra kényszerített (előbb a lányát, majd a legényt), de végül saját hazugsága miatt szenvedett vereséget. A legény pedig, aki kezdetben védekezni kényszerült, a védés és azonnali visszavágás technikáját alkalmazva (a kardvívásban ezt hívják riposztnak) a király fölé kerekedett.
Ezek a bejegyzések is érdekelhetnek: