Házi áldás és az árkot ugró legényke
Az árkot ugró székely legényke.
Áldás, hit és szeretet egy magyar népmesében.
Az árkot ugró székely legényke nagyon szép magyar népmese.
„… hol Isten, ott szükség nincsen”: akár ez is lehetne a mese címe. Alighanem mindenki ismeri a házi áldást: nagyapáink fába rótták, faragták, nagyanyáink szőttesekre hímezték. És népmesébe öltöztették. Az árkot ugró legényke meséjéből ugyanis szinte kiugranak a házi áldás kulcsszavai, mint megannyi figyelemfelkeltő „címkefelhő…” Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen.
Itt meghallgatható:
https://hagyomanyokhaza.hu/hu/oktatas/program/sandor-ildiko-mesel-szegeny-es-gazdag-testver-az-arkot-ugro-legenyke-es-kicsi-dio (a mese 14:10-től hallható)
és itt olvasható:
https://www.szentkeresztplebania.hu/az_arkot_ugro_legenyke_1.html
Az egész történet a hitről és a szeretetről szól, kalandok hiányában is lendületes, felemelő mese. Szokásomhoz híven most is néhány apró elemet, mozzanatot, rövid mese-életképet emelek ki, amelyek segítségével érzékeltethető a mese hangulata, kisugárzása vagy éppen hangsúlyozható egy-egy fontos mesei üzenet, mondanivaló.
Az egyik ilyen mesei kép, amikor a legény elhatározza, hogy a Jóistentől kér segítséget. A mese szóban forgó részlete a következőképpen hangzik:
„Egyszer azt mondja a szegény juhászember:
- Édes feleségem, elmegyek a paphoz, íratok vele egy levelet.
- Jól van – egyezett bele az asszony.
El is ment a juhászember, azt mondja a papnak:
- Tisztelendő uram, írjon nekem egy levelet. Kérjen nekem abban csizmát, rokolyát, ködmönt, bekecset, hogy legyen nekem mindenem.
Megírta a pap, ahogy a juhász diktálta. Azt mondta a végén:
- Kinek címezzem a levelet?
- Egyenesen a Jóisten Őfelségének.
- Ó, te juhászemberke, hogy tudod te azt elküldeni a Jóistennek?
- Azon kend ne búsuljon, tudom én annak a módját.”
Számomra ez a mese egyik csúcspontja. A juhászemberből a látszólagos naivitás mellett erős, szilárd és megingathatatlan hit sugárzik. Fel sem merül benne, hogy ne kérhetne a Jóistentől bármit – ha arra szüksége van. Az sem okoz számára gondot, hogyan juttassa el a levelet, a kérést a Jóistenhez. A kérést fel kell emelni. A pap lelkipásztor lévén általában véve nem lehet földhözragadt és a kérések kívánságok felemelésének természetes eszköze, az imádság sem ismeretlen a számára. Mégis megmosolyogja a juhászt, mert a megfogalmazott kérést nem a szívével, hanem az eszével méri. A kívánság hétköznapi egyszerűsége miatt a pap valószínűleg nem érzett rá annak emelkedettségére.
Aztán folytatódik a mese.
A juhász megköszönte a levélírást, azzal elballagott haza. Az egyik írott változatban nagyon szép, szimbolikus értékű jelenet, amikor a Jóistennek címzett levelet a legényke egy hosszú botot használva a felesége segítségével, vele együtt nyújtja fel a fenyőfa tetejére. Ez a mese másik tetőpontja. Az egykori székely legényke, most már családos pásztorember nem lett volna elég erős ehhez a mozdulathoz? Nem a fizikai világban véghez vitt cselekvés, hanem a mozdulatnak az emelést, az égbe küldést – az imádság lényegét – kifejező ereje mutatkozik meg a mesei képben.
Az árokugró legényke az öreg pásztor mellett megtanult imádkozni: tiszta szívből, igaz szeretettel. Az árokugrás a gyermek szemében az imádkozás meg nem ismert módja („technikája”) helyett a hála kifejezésének, a köszönet kimondásának elvárás nélküli őszinte útja. Egyszerű, de valóban nagyszerű. A forma, a megvalósítás másodlagos, a lényeg sokkal fontosabb: a kérés tiszta szívvel, hittel, bizalommal hangzik el. A mesében a legény és felesége felemelik – felküldik – a kérést és hisznek, bíznak a teljesülésében.
Mert hol Isten, ott szükség nincsen.
Utóhang
A fenti meseértelmezés – pontosabban a mese kapcsán felmerülő gondolatok – papírra vetésére régóta készültem. Nagyszerű mesének tartottam első olvasás után is, ez a véleményem azóta sem változott. Bár nem vagyok profi mesélő, népmesékről szóló előadásaim alkalmával – ha úgy adódik – szívesen elmondtam, ahogy, amennyire tőlem telik. A történet egyébként szinte elmeséli maga–magát.
Legutóbb tavaly, Tiszaújvárosban került elő ez a népmese. Félve vettem elő, mert a találkozón jelen volt egy nagyszerű mesemondó: Szeleczki Mónika, aki mesélt is. Amikor kiderült, hogy egyszerre lépünk fel, ráadásul mindketten mesélni fogunk (ő nyilván többet, én csak egyet), kevés híja volt, hogy vissza ne lépjek a mesemondás gondolatától. Kérdeztem, hogy tervezi-e ennek a mesének a megelevenítését, ne hangozzék el egy este kétszer is ugyanaz a mese… Úgy válaszolt, hogy a népmesét ismeri, de nem gondolt arra, hogy ezt elmondja: meséljem csak bátran. Kicsit megnyugodtam, de a félsz megmaradt bennem. Az előadásba beépített – közbevetett – mesélés végül jól sikerült. Kiderült, hogy Mónika nem az általam elmesélt változatot ismerte, de nagyon tetszett neki és a mesés okfejtést is érdeklődéssel hallgatta.
Néhány héttel ezelőtt érkezett a hír: Szeleczki Mónika autóbalesetet szenvedett és meghalt. A meséket szerető embereknek nagyon fog hiányozni: a belőle sugárzó hit, szeretet és béke. Mesemondása a Jóisten áldását közvetítette a hallgatóság felé. Azt mondják, hogy aki szívéből mesél, mesemondás közben úgy éli a mesét, mint a valóságot. Így a hősökkel együtt a mesélő és a hallgató egyaránt úton van. Ekként varázsolta el Mónika is meséjével hallgatóságát, kicsiket és nagyokat egyaránt.
E rövid értelmezést – a székely népmese szövegéhez fűzött néhány gondolatot – az Ő emlékének ajánlom.
Ezek a bejegyzések is érdekelhetnek:
