Ki miből tanul?
Itt most nem arra gondolunk, hogy a tanuláshoz sokszor elengedhetetlen szakirodalom kiválasztása milyen megfontolások alapján történhet (bár mára a mesetudománynak is megvan a maga irodalma). Sokkal inkább arra, hogy szóból ért a magyar ember – így a közmondás – igen ám, de mindenki másból ért... És ezt a mesék is tudják. Fontos, hogy kihez, mikor, milyen módon szólunk. Fontos az is, hogy a tanításra szoruló embert – legyen az gyermek vagy felnőtt – ki és milyen körülmények közepette szólítja meg. A lelkes szavak mindig jó energiát keltenek, de néha a jószándék kevés. A tanulás és tanítás egyaránt nehéz – esetenként nagyon nehéz – feladat.
Rögzítsük azonnal: egészen tág értelemben véve minden mese kihegyezhető erre a címben feltett kérdésre. Valamennyi mese tartalmaz tanulságot, amiből okosodhatunk, levonhatunk valamilyen hasznos következtetést. Hiszünk abban, hogy minden magyar népmese kis odafigyeléssel a lélek építő- és csiszolóöve lehet. Az emberek sokfélék, ahogyan az élethelyzetek is, amibe kerülhetnek, és nem csak a lelkiállapotuk alakul, de folyton változik a környezet is. A tanulás és a tanítás – az érem két oldala – ennélfogva rendkívül sokféle lehet.
Lássuk is, miről van szó.
Az erős legény meg a napnál szebb királyleány
Egyik legkedvesebb mesei példánk egy székely meséből származik. Az erős legény meg a napnál szebb királyleány érmelléki meséjében (a Nagyerejű János című kötetből) a lusta, dologtalan legény a követelőzéseivel bosszantja szegény édesanyját: a mihaszna folyton rétest ehetne, hiába mondja neki az anyja, hogy se zsír, se liszt nincs a kamrában.
Egyszer a szegény asszony megsokallta a dolgot, összeborított két üres tepsit és bevitte a fia elé az asztalra, mondván: nesze, fiam itt a rétes egyél! A legény szétemeli a két tepsit, elhűlve nézi, de csak nem lát semmit. Méregbe gurul, színe is elváltozik és acsarkodni kezd. Mi bajod, fiam? kérdi az anyja. Hát nincs ebben a tepsiben semmi – így a válasz. Mindegy, fiam – mondja erre az anyja – egyél, ha van, ha nincs.
El lehet képzelni a helyzetet! Hihetetlen robbanékony ez a kép! Szinte érezni lehet a drámai feszültséget, ahogy a kétségbeesés kimondatja e szavakat az anyával. Az előzmények „elősűrítik” e kitörést: az édesanya eddigi összes szenvedése, szülői fáradalma és fájdalma benne van e mondatban.
A mihaszna fiú azonban, akinek eddig mindene megvolt, de talán fel sem fogta igazán az anya erőn felüli igyekezetét, beszólásával az utolsó cseppet tölti a pohárba. Édesanyjánál is elszakad a cérna, elfogy a tűröm olaj… Az anya nagyon is helyénvaló válaszára viszont érezhetően pattanásig feszül a helyzet. A fiú színe megváltozik, acsarkodni kezd. Már látni véljük, hogy a nagyerejű és nagyszájú neveletlen nyikhaj emeli a kezét…
… aztán mégsem. Egycsapásra kijózanodik. Megjön az esze. Megérti – valóban megérti – hogy anyjának igaza van, s hogy a pattanásig feszült helyzetet is valójában ő idézte elő, provokálva anyja dühét.
E mesében a pattanásig feszült helyzetben érlelődött meg és ért be a korábbi, vélhetően hosszú évekig tartó, de a gyermek által akkor még élesnek nem érzett kérlelés. Amíg nincs közvetlen veszély komolytalan a vészharang és minden figyelmeztetés: végül is mindig volt valami soványka ennivaló… De a mesében a zabolátlan nagykamasz szólalt meg, aki nem tesz lakatot a szájára, akkor sem, ha kéne. Mert erejét érzi – tudjuk jól milyen helyzet ez.
Ezzel a kamaszos indulattal azonban az anya végsőkig feszített ősereje feszült szembe. A szeretettel, de jogos haraggal előtörő anyai válasz ráadásul pontosabb és jobban eltalált akarva sem lehetett volna. A szemtelen kirohanásra telitalálat érte „nagyerejű” Jankót. Saját támadását félelem nélküli csípős humorral fordították ellene és ezen a kamasz is elgondolkodik.
A fiút hidegzuhany érte egy másodperc alatt, szemtelen fölényessége nyomban szertefoszlik. A mese folytatása könnyen kitalálható, a legény dolgozni kezd, a maga lábára áll és kamatoztatni kezdi emberfeletti erejét. A „nagy mellényt” a legény az erőforrásai kamatoztatására cseri le: erejére, eszére kezd építeni.
Akaratos Pista
A mese alapján azt is mondhatjuk, hogy Jankót a meglepetés ereje térítette észre. Másfajta meglepetés képes előidézni hasonló eredményt. Az Akaratos Pista című székely mesében (Vasgyúró Palkó című kötetben Kalotaszegi népmesék, Fiesta kiadó) az alapfelállás nagyon hasonló: volt egyszer egy kis faluban egy nagyon derék, becsületes asszony, akinek volt egy akaratos, makacs, neveletlen fia. Hiába kérlelte az anyja vagy verte el rajta a port, nem használt. Egyszer aztán Pista megelégelte a dolgot és elhatározta, hogy inkább elmegy a háztól. Útravalót készíttetett magának és elindult. Egy erdőbe érkezett, ahol a nagy eső miatt mindenütt sár és víz volt, csak az út szélén egy keskeny ösvényen lehetett haladni, ott is csak óvatosan.
Szembetalálkozott egy emberrel, aki nagy csomó fát cipelt a hátán. Egyiküknek ki kellett térnie a másik elől, persze Pistának esze ágában sem volt. Hiába köszöntötte és kérte szép szóval az ember, hogy engedje őt biztonságosan haladni, hiszen nagy a terhe, nehezen tud kitérni. Pista nem csak hogy ki nem tért, egyszerűen belelökte a szemebjövőt a sárba. Igen ám, de a fát vivő ember utánaeredt, galléron ragadta és úgy a földhöz teremtette, hogy csak úgy nyekkent! Aztán talpra állította, egyik felől is másik felől is jól pofon ütötte, jó magyarosan – mondja a mese – hogy csak csattant. Már a pofonból is érezte Pista, hogy nincs más mód, mint hallgatni, mert könnyen úgy fordulhat, hogy többet is kap. Meghúzta magát, így „csak” kioktatást kapott.
Persze nem megy minden azonnal. Pista kétségtelenül elgondolkodott a történteken (mást nem nagyon tehetett), de azért füstölgött magában. Szinte azonnal újabb próbatétel elé került, amikor elágazott az út és döntenie kellett, merre tovább? Egy hirtelen ott termett „vézna kis emberke” jó szándékkal útba igazítja, de Pistának semmi sem elég jó: most az nem megy le a torkán, hogy „egy idegen szabja meg neki, merre menjen és merre ne..!” Még hogy baj lesz belőle, gondolja és azért is a veszélyes úton indul el. Rablók támadják meg és teljesen kifosztják. A fájdalmas leckék végül megszelidítik.
Ebben a mesében Pista úgymond emberére akadt. Rosszulesett neki, amit kapott a sárba lökött embertől, de amint magába szállott – így a mese – hamar belátta, hogy amit kapott azt magának köszönhette. Aztán a hiúsága, önteltsége újra bajba sodorta: gyors egymásutánban már a második lecke érkezett. Mintegy menetrendszerűen. Miután bejárta az útját, megjavult (hogy miként, az a meséből kiderül): az akaratosságból már csak a név maradt meg, egyéb semmi. Olyan jó lett, mint az édesanyja, s bármekkora vagyona volt, az édesanyját mindig meghallgatta.
Ezek a bejegyzések is érdekelhetnek: