A három szegény legény
A három szegény legény című mese A madárasszony című kötetben olvasható.
A felütése már-már egy „gyorsított felvételhez” hasonlít (a harmadik bekezdés már a kifejtős rész, itt már a cselekmény kellős közepében járunk). Egy szegény ember vándorútra küldi három fiát, mert nem tudja őket eltartani. A legények előtt az út elágazik és megfogadják, hogy három esztendő múlva ugyanitt találkoznak, akkor számot adnak arról, hogy ki mit szolgált és főleg: ki mit szerzett.
A legkisebb egy öregembernél szolgált szorgalmasan, becsülettel, emberséggel. Amikor letelt a szolgálat, az öreg elé állt és kérte a bérét, valahogy így: „amit megérdemlek, azt add nekem fizetségbe…”
A mese szerint „ennél konkrétabb, részletezőbb megállapodás” a legény és az öreg között nem volt (pl. három nap az esztendő, háromszáz arany a fizetség stb.). Ez azt sugallja, hogy a szerződő felek egyaránt megbíztak egymásban: ami jár, az jár (vannak, persze kivételek is…).
A fiú ezt a becsületbeli, de talán inkább: bizalmon alapuló alkut tudomásul is veszi. Éppen ezért nem inog meg akkor sem, amikor két, értékében első ránézésre nagyon is különböző fizetség kerül az asztalra, megfejelve egy választási lehetőséggel. A mese szerint háromszáz arany vagy három dió. Nem mindegy. És a választás mellé egy megjegyzés is érkezett az öregtől: „na fiú, ha a pénzt elveszed, tudd meg, nem adom tiszta szívből. De ha elveszed a diót, azt tiszta szívből adom.” Ne felejtsük el, hogy nagy szegénységből indult el szolgálni testvéreivel a legkisebb fiú, ahogy ma szokás mondani: lenne helye a pénznek. Kézenfekvő volna, ha a pénzt választaná.
Egy jószándékú figyelmeztetés
Csakhogy ott az öreg jószándékú figyelmeztetése és azt se tévesszük szem elől, hogy a megállapodás a becsület és kölcsönös bizalom elvére épült. Ha ennek jelentőséget tulajdonítunk – márpedig muszáj – akkor érthető, hogy a legény gondolkodóba esik.
A figyelmeztető megjegyzés az anyagi sík korlátozó, földies vonatkozásai helyett – sőt: azokkal szemben – a magasabb világok felé tereli a döntést, oda, ahol az igazi, tartós értékeknek van jelentősége. A jó energiák, a jószándék, a szeretet, az isteni törvények rétegeibe… Egyértelműen erre utal az öreg, amikor a pénzre azt mondja, ezt nem adom jó szívvel, a három dióra pedig hogy ezt jó szívvel adom. A jó szívvel kifejezett szándék, a jószándék és a jóakarat az energiával – méghozzá pozitív energiával – telítettséget jelzi. Amihez nem párosul jó szándék, jó szív, áldás… nos az olyan, mintha eleve kudarcra lenne ítélve.
A három dió külsőre jelentéktelen és értéktelen, fizetség gyanánt nehezen képzelhető el. De nem lehet tudni, mit rejt a belső és ez a választás megejtéséig így is marad: ezért a választást evilági, racionális sejtések nem is befolyásolják (ilyenek pl. hogy „hátha ezekben a diókban ökrök, juhok egy felszerelt szekér és egy szép leány lenne…”). Így a választás a földi síkról (f)elemelkedett és energiaközpontú kell, hogy legyen. Ezt az emelkedést az öreg által leszögezett többletinformáció indítja el és ez segít a választásban is.
Szó nincs arról, hogy a fiú ne választhatná munkabérként az aranyat. Az öreg – akiben a legény nyilván bízott – érzésekről, a felajánlott fizetség-lehetőségekhez fűződő energiáról tájékoztatja a fiút: ezt jó szívvel adom, azt nem jó szívvel adom, választanod azonban neked kell… Fizetség ez is, az is. Bármelyik, ahogy neked tetszik, de az egyikhez ilyen, a másikhoz olyan érzések, szándékok, energiák és nyilván ilyen vagy olyan minőségű következmények kapcsolódnak (vagy járulhatnak).
Könnyen elképzelhető ennek a jelenetnek olyan értelmezése, hogy ez egy próba. Igaz, a fiú már bizonyított az öregember előtt: azt írja a mese, hogy mindent jobban megcsinált, mint ahogy mondták. A legény pedig jól választott, mert a szívére hallgatott. Ebben segítségére volt becsületessége, kiegyensúlyozottsága, önbizalma és mindezekből fakadó magabiztossága.
Csak az önmagával – önnön értékrendjével – tisztában lévő ember tud ilyen helyzetben úgy válaszolni, ahogy a legény tette: „csak maradjon békével öregapám! Elviszem a három diót, mert azt – tudom – jó szívvel adta. És egyszer majd még visszatérek ide.” Az öregember válasza minden kételyt eloszlat afelől, hogy jól látjuk a mese mondandóját, mert így válaszol: „Járj békével, fiam és az Isten adjon szerencsés utat, de én tudom, hogy ide hozzám soha meg nem kell térned.” (Vö. Az angyalbárányok c. népmese)
A két fizetség közötti e világbeli, tehát a fizikai síkon (az anyagi világban) megmutatkozó különbséget a három dióhoz fűződő energia-többlet képes kiegyensúlyozni. Többet ér minden külön magyarázat nélkül is az, amihez jó szív, szeretet, jó kedv, jóakarat és segítő szándék párosul (gondoljunk Hamupipőkére és az édesanyja által küldött és a galambok által hozott kifogástalan arany-ezüstruhákra – egy dióba rejtve…), mint amelyek nélkülözik ezeket az értékeket. A fiúnak sem kell látnia a valóságban (értsd: a két szemével) a diókba belegyömöszölt állatseregletet: bőven elég, ha tisztában van a teremtett világ működésének rendjével.
A mese zárása
A mese zárásaként a legény feltöri a diókat, felhasználja a dióba rejtett jószágokat, feleségül veszi a neki teremtett leányt és csattanós választ ad hitetlen testvéreinek: „Ugye, mondtam én nektek, hogy a diókat tiszta szívből adták. Nem lehet, hogy az ember csak a pénznek örvendjen. Abból a három dióból kelt ki minden, amit itt láttok. Most kacagjatok, ha tudtok!”
Ezek a bejegyzések is érdekelhetnek:
