Az eltévedt fiú, meg az anyja

A mese szerint egy szegény asszony egyedül neveli fiát. A fiúcska egy alkalommal – mikor az anyja alszik – elszökik, hogy szamócát szedjen. Eltéved, jó emberek gondját viselik, majd a király közelébe kerül, akinek megtetszik, magához veszi.

A fiú – Balázs a neve – felnő és megerősödik, a király kedves embere lesz. Jólelkű, derék férfi. A kisfiú már a királlyal való első találkozásakor mondta, hogy nem lesz halász, mint nevelőapja, hanem „huszár Mátyás király seregében…” Feleségül vesz egy grófkisasszonyt, nagy úrrá válik, de megmarad embernek.

Ennek pedig jelentősége van, mert a fiú felnőtté válása után

érzelmi-lelki egyensúly állapotban tudja fogadni az életében bekövetkező hirtelen változást, anyja megtalálását.

Történt egyszer, hogy szegények mennek hozzá – Balázs úrhoz – engedélyt kérni, hogy fát vághassanak ki és vihessenek el az erdőből. Egyikük nem magának, hanem egy szegény asszony részére kéri. A fiú, már mint földesúr elmegy hozzá, hogy megnézze az ismeretlen asszonyt, akiről kiderül, hogy az anyja. Megismerik egymást, a fiú házat építtet az anyjának: „az anyja ott is lakott, míg meg nem halt…” – így ér véget a történet. .

Újra találkoznak tehát anya és elveszett fia, mégsem találnak egymásra. Az anya továbbra is maga él, annyi a változás csak, hogy ezt követően a fia által neki építtetett kis házban.

Látszólag azért, mert a fiú feleségül vett egy grófkisasszonyt, aki – mint mondja a mese – „nem kér a koldusasszony anyósból… Nem kell azonban sokáig keresni, hogy egyéb okát is meglássuk annak, miért nem kerekedik ki a kapcsolatuk. És itt mutatkozik meg a népmese igazi, mélyebb mondanivalója.

Ha úgy tetszik: a mesei tanítás

A kisfiú, miután eltévedt, megsiratta az anyját, de nem volt mit tennie. El kellett fogadnia a helyzetet, továbblépett – szokták mondani hasonló helyzetekben – és felépítette az életét, megvalósította az álmát. A király szolgálatába állhatott. Megmaradt jószívű legénynek, derék ember vált belőle. Elmegy az ismeretlen szegény asszonyhoz is, hogy személyesen tőle tudja meg, mire van szüksége, mi okból kéri a fát. Nem hagyja hidegen a számára idegen asszony.

A meséből szinte süt a fiatalember

érzékenysége, empátiája, segítőkészsége.

Amikor találkozik anya és eltévedt fia, megmutatkozik a kettejük érzelmi-lelki fejlődésében a különbség. A fiú éles ellentétben az anyjával jól tudja kezelni a hirtelen változást, ami egyszerre keserű és örömteli.

Kétség sem fér hozzá, hogy mindketten nagyon örülnek a viszontlátásnak. De azt nagyon is másképpen élik meg. Az anya elveszett fiáért imádkozott és nem tudta feldolgozni a veszteséget. Azért könyörgött, hogy életben találja a fiút, de láthatóan megrekedt a fájdalomnak ebben az állapotában. Nem lépett tovább, hanem megmerevedett ebben a lesüllyedt érzelmi állapotban.

Éppen ez hozta magával, hogy nem tud igazán, teljes szívéből örülni – annak sem, hogy teljesült a vágya. Másképpen közelítve: nem tud szívből örülni megkerült fiának.

Mert az anya nem egyszerűen életben akarta tudni, vissza szeretné kapni a fiát. Vagyis: az elvesztésekor „megragadt benne” ez a fájdalom (vagy ő ragadt bele a fájdalomba…) és most nem tud tőle szabadulni. Ezért nem vesz tudomást arról az anya, hogy eltelt mintegy huszonöt év és a fiának azóta saját élete van. Pedig ezt nem hagyhatná figyelmen kívül.

A fiú ellenben erősödött, érzelmileg-lelkileg fejlődött, a királyi udvarba került, „ott idővel, karral s fővel Isten után vitte sokra…” (Arany János: Szibinyányi Jank) – felnőtté vált. Kettőjük közt ez a különbség: az átélt veszteség után fejlődés vagy megrekedés… Az egymásra találás konfliktust szül: kibékíthetetlen ellentétet.

Csak így értehető a mese záró fordulata: (az anya) eddig azt siratta, hogy nem találta meg a fiát, most meg azt siratja, hogy megtalálta. Még pontosabban, nem az a baj, hogy megvan a fia, hanem az, hogy nem olyan, amilyennek ő szeretné…

A feleség szerepe

És ezen a ponton válik érthetőbbé a feleség szerepe a mesében.

A fiú felesége nem örül a koldusasszony anyósnak. Kemény szavak ezek, de értsük alatta, ami értendő.

Az asszony jelenléte nem negatív, egyszerűen annak a megvilágítója, hogy az élet folyását nem lehet megállítani, az idő kerekét nem lehet, de legalábbis nem mindig kívánatos visszaforgatni.

Ő nem elszakítani akarja a fiút régóta nem látott, most megtalált anyjától. Az ellen tiltakozik, hogy a férje visszazökkenjen a huszonöt évvel ezelőtti életébe. Pontosabban szólva: az asszony nem anyósa ellen harcol, hanem a férjéért. Nem valaki-valami ellen, hanem valakiért, valamiért.

Óriási a különbség: míg az első fordulat jobbára pusztító, addig az utóbbi alapvetően építő és jellememelő természetű. Ha anyósa továbbra is a korábbi életét éli meg (negatívan), amikor erre már nincs szükség – ez hamar nyilvánvalóvá válhatott a feleség számára is – beragadva a veszteség miatti fájdalmas állapotba, akkor ez az ő dolga. És nem a feleségre tartozik. De a fiú már nem gyerek, nem a húszegynéhány évvel ezelőtti kisfiú, felnőtt és családja van. Az ő férje.

Az asszony tehát határozott állásfoglalásával egyértelműen biztos pont…

 a fiú-férj őrizője és támasza – költőien szólva védőbástyája – a visszalépéssel, süllyedéssel szemben.

Semmiképpen sem érezzük negatívnak, inkább a már elért eredményeket megtartó szándék és erő sugárzik határozott és a körülmények miatt végeredményben helyeselhető fellépéséből.

A mese a Kedvet virágoztató magyar népmesék című kötetben lelhető fel.