A vidámság, mint erőforrás

A vidámság, mint erőforrás, “A vidám királyfi” című mesében

A mese alapmotívuma

A mese történetének, cselekményének váza alapján (melyet nagyjából „szüzsé” elnevezés alatt szokás megragadni) ez a mese egy viszonylag sok változatot felvonultató csoportba tartozik.

Alapmotívuma, hogy a főszereplő leány valamilyen okból nehéz helyzetbe kerül: valamiféle haszontalan holmiból lenne kénytelen aranyat fonni.

A mesei történetek ezen ok alapján sokfélék, mint ahogyan a leány megmenekülése is gazdag motívumcsoportot vonultat fel: többnyire az ördög, valamilyen manó, fura szerzet, nagy szakállú kis emberke stb. menti meg, aki a leánytól átvállalja az „aranyfonás” feladatát vagy az ehhez szükséges varázsigét rendelkezésére bocsátja. Cserébe a lány kénytelen neki ígérni majdan születendő gyermekét.

Ilyen meséink pl. a Tancika-Marcika, Panci-Manci, Világcsúfja, A lusta leány című népmesék. A mesecsoport alapötlete egyes vélemények szerint egy Grimm mesére vezethető vissza (Kopciherci).

Ez akár hihető is lehet, hiszen tudjuk, hogy a magyar mesélők is gyakran merítettek az útjukba akadó mesekötetekből és előszeretettel mesélték újra, átformálva az adott mesét a saját szájuk íze szerint. Mindazonáltal elgondolkodtató és lenyűgöző a magyar népmesék variációs gazdagsága, mely szinte minden egyes változatnál új jelentéstartalom megvillantására képes. Az imént említett néhány mese is ékes példaként szolgál erre, mindegyiknek megvan a maga különlegessége.

A Magyar népmeséink – mindennapi útmutatóink című könyvünkben már elmélyedtünk egy palóc meseváltozatban, mely A lusta lány címet viseli, a mese erényeit igyekeztünk kiemelni. Ennek a típusnak egy igen érdekes alakját fedeztük fel nemrégiben a Csodacsupor című gyűjteményben. A szóban forgó mese A vidám királyfi címet viseli. Szinte azonnal a család egyik kedvence lett, a kötet több más meséje mellett. Ez a mese majd’ minden fordulatában egyedi, egyéni – nem mindennapi alakzatról van szó.

A vidám királyfi című magyar népmese története

A mese története a fentebb már említett alapmotívummal indul. A házasodni induló királyfi szeme megakad egy szegény halász leányán, aki „olyan szép volt, mint a nap az égen, és olyan jó, mint a puha fehér cipó vajjal”. A bonyodalmat az okozza, hogy a lányról a mostohaanyja azt találta mondani, hogy a leány ócska kerítésből is tud aranyfonalat fonni.

És a királyfi ezt szívesen el is hitte, mert hinni akarta, a szíve úgy tele volt szerelemmel. A lusta leány meséjében éppen ezt a lelkiállapotot tettük megbeszélés tárgyává. Rövid emlékeztetőül: ott a legény annyira „a feleségnek valót” keresi, hogy a legképtelenebb állítást is készségesen elfogadja, ti. hogy a leány annyira szorgalmas hogy ütni-verni kell, nehogy a kerítést, háztetőt is megfonja…

A most elővett mesében a vidám királyfi is nyomban szerelmes lett a halász szépséges lányába, de azért felismeri, hogy amit a mostoha állít, sületlenség. Igen ám, de ezt mondani könnyű, nehezebb, amikor kényszerhelyzetben van a király: üresek a kincstárak és a kincstárnok folyton azért morog, hogy a királyné mikor kezdi fonni azokat az aranyfonalakat, melyekkel a kincstárakat könnyedén meg lehetne tölteni. Mondja is a király úrfi: „édes egyetlenem, nagy butaság, amit ez a kincstárnok kíván. Gyere, nevessünk inkább egy jót.” Majd később: a királyné nem ördög, hogy ilyesmihez értsen…

De a kincstár valóban és továbbra is üresen áll, az ország érdeke – amit a kincstárnok folyton folyvást felemleget – gazdag feleséget, anyagilag hasznot hozó partit kívánna. A királynénak – érezteti a kincstár őre – aranyat kellene fonni, méghozzá mielőbb, de még inkább azonnal. Hozza is nyomban a rossz kerítéseket. Ez az ország érdeke, erről a királynak sem lenne szabad megfeledkeznie: a felséges királyúrfi vidámságával – így a kincstár őre – nem tudjuk megtölteni a kincseskamrákat. Persze, a kincstárnok azért is orrol a vidám királyfira, mert a saját csúnya lányát szerette volna királynéként látni.

Akárhogy is, ebben a helyzetben senki nem meri nyíltan kimondani, hogy a szóbeszéd nem lehet igaz, senki nem mer a kincstárnokkal szembeszállni. Ezen a ponton a király az édesanyjától kap segítséget. Az öreg királyné okos asszony és nagyon meg is szerette a menyét. Két alkalommal is elhárítja a kincstárnok támadását.

Először egy átlátszónak tűnő kifogással: „úgy illik, hogy enyém legyen a menyem első munkája…” Az ellenvetés sikeres, de csak ideiglenes. A második kifogás azonban már egy ügyes ellentámadás is egyben. A „megfont arany” tyúkokkal való feletetése (hátha aranyat tojnának ezt követően…) pont olyan képtelen állítás, mint amire a kincstárnok is építi a maga rohamait. Elsőre mégis hasznosnak és hatásosnak bizonyul, mert a logikája éppen olyan, mint a kincstárnoké, aki így a kifogás képtelenségére nem hivatkozhat.

Ez a helyzet azonban csak lélegzetvételhez juttatja a királyi párt, a kincstár továbbra is kong az ürességtől, egyszer csak meg kell tölteni. A fiatal királyné szomorúságát sem sikerül az öreg királyné okos tanácsaival véglegesen eloszlatni. Amikor a kincstárnok látszólag vesztesen, nagy dérrel-dúrral dühösen elmegy, a királyné szomorúsága akkor éri el mélypontját.

A szerencsés fordulat, mint segítő megoldás

A konfliktust végül is egy csodás mesebeli elem segít megoldani. Csoda nélkül nem is lehet igazi a mese: az öreg halász – a királynévá lett szegény leány édesapja – a kifogott és a vízbe visszadobott aranyhaltól két halpikkelyt kapott, melyek egy-egy kívánságot teljesítenek.

Az első pikkelyt tűzbe dobva, a legégetőbb problémát segít a királynénak megoldani a tűzből pattant nagyszakállú emberke. Egy szempillantás alatt megfonja a kerítést aranynak.

Ez a meseelem ugyan szintén csupán időleges megoldást eredményez (bármikor kiürülhet újra a kincstár…), ennek ellenére értékes segítség: elérhető közelségbe hozza a királyné és férjura, a vidám királyfi számára a bonyodalom végleges lezárásának lehetőségét.

Külön magyarázatot nem igénylő tapasztalat, hogy alkalmanként egy ilyen szerencsés fordulat hozza meg azt az időleges nyugalmat, ami végül majd lehetővé teszi, hogy a már elindított változás sikeresen bontakozhasson ki. A lélegzetvételnyi szünetnek sokszor lényegesen nagyobb a valódi, mélyebb jelentősége, mint az elsőre látszik. Ebben az állapotban – melyről sokkal többet lehetne s talán érdemes is lenne beszélni – újragondolhatók a történtek, „fejben újrajátszhatók” a folyamatok.

Ez a jelenség is hozzájárulhat ahhoz, hogy ilyenkor könnyebben megvalósítható a „mesebeli fordulat.” Ami félresiklott, helyreállítható, ami ködös volt sokáig, letisztul hirtelen.

„Ez a mese tanulságul szolgál arra is, hogy amikor és ameddig a történések sodrásában vagyunk, nem könnyű a kilépés, a kiugrás. De arra is felhívja a figyelmet, hogy ilyenkor is ügyelni kell arra, ami körülöttünk zajlik.”

Enélkül lehetetlen, de legalábbis nagyon nehéz megragadni a kínálkozó alkalmakat, hogy sorsunkon könnyítsünk. Hogy a helyesnek mondható, kívánatos vágányra visszaterelődjünk. Mert ehhez is lelkierő kell, erre alkalomadtán mindenképpen vissza fogunk térni.

A vidám királyfi meséjében ezt a fordulatot leginkább abban a mesei pillanatban látom megragadhatónak, amikor a nagy ünneplés közepette – vége a szűkölködésnek, elvihető a sok aranyfonál, nem kell félni a szégyentől, nem lesz koldussá az ország királya – előáll egy vénséges vén öregasszony, akinek olyan volt a keze, mint két vaslapát. És még inkább abban a gyors reagálásban, ahogyan az ő megjelenését a királyné és a vidám királyfi egymással együttműködve kezelte. Előbbi odavezette urához, utóbbi pedig rákérdezett minden tekintetet megragadó furcsaságára. De nem csak rákérdezett, hanem a választ meghallva magához ragadta a kezdeményezést és ahogy mondani szokás, kenyértörésre vitte, eldöntötte a dolgot. A szerencsés végkifejlet értékéből semmit nem von le az, hogy amúgy mindenki jól járt: leginkább a királyné, mondani sem kell, de a kincstárnok is, aki megtölthette végre az ürességtől kongó kincseskamrákat, melyekkel eddig olyan sokat törődött.

A vidám királyfi jellembeli fejlődése

Végül a király úrfi is, aki igen szomorú volt már a közelmúltban, vidám neve ellenére. A legfontosabb, hogy sarkára állt és már nem csak a háttérből védte a királynét, hanem karakán módon kiállt mellette. Mert – rögzítsük – a szíve tele volt szeretettel, ezt nem vonhattuk kétségbe és kezdettől fogva bátorította, támogatta szíve választottját. Kezdetben a kíváncsi tekintetek távol tartásával – behordatja a palotába a rossz kerítéseket, hogy a királyné, ha nem sikerül az aranyfonás, ne a vizslató szemek előtt szégyenüljön meg – majd édesanyjától kér és hoz segítséget, mert az öreg királyné okos asszony, biztosan kitalál valamit. És mindvégig ott van a párja mellett, vidámságával igyekszik lelket önteni belé, hogy átvészeljék a kritikus időket. De a most kiemelt mesei fordulópont – a „lapátkezű vénasszony” megjelenése – igazi fejlődést mutat a vidám királyfi jellemében. Azon túl, hogy a nem mindennapi látvány és a hozzá fűzött magyarázat megdöbbenti, harcias határozottsággal fordul a jelenlévőkhöz felesége védelmében, hogy elejét vegye a további támadásoknak.

Amit nem tett meg addig, míg az üres kincstárat támadófegyverként felemlegető kincstárnok sakkban tartotta, azt megtette ebben a pillanatban: gondolkodás nélkül a sarkára állt és a szívére hallgatott. A mese bevezető gondolatai között elhangzik egy megjegyzés: a királyfira apja halálával nem csak a trón szállt át, hanem egyúttal ránehezedett az ország vezetésének terhe is. „Ne higgye senki, hogy országot kormányozni könnyű. Aki ilyesmibe csöppen bele, elég gondja-baja akad” mondja a mesélő. De a királyfin ez a sok gond sem tudott kifogni: soha nem látták búsulni.

Különösen így van ez, ha a vidámság érző szívvel találkozik. Emlékezzünk: a mese nem késik felhívni a figyelmet arra, hogy a királyfi a házasulás szándékával foglalkozva sem hagyta magát, nem engedte, hogy mások beleszóljanak a dolgába. Ment a szíve után. Ki tudja, talán éppen ez a szívbéli, szív-központból táplálkozó jó energia ad elegendő magabiztosságot a királyfinak, hogy megragadja a kínálkozó lehetőséget és a lassan állóháborúvá merevedő konfliktust a maga javára fordítsa. Élesebb helyzetekre szokás használni, de itt sem hat idegenül, ha „lélek-jelenlétről” szólunk. Az életben nem mindig könnyű az ehhez hasonló esetekben a gyors helyzetfelismerés, a jó helyzetértékelés és az odaillő cselekvés. Az eddig csak védekező, hárító magatartást tanúsító királyfi-király ellentámadásba megy át, példás határozottsággal hárít és visszavág.

A kis emberke csodálatos varázslata segítségével előállított arany egyszerre tölti meg a kincstárakat és nyugtatja meg a kedélyeket, ez a nyugvópont pedig kihasználható és feltétlenül ki is használandó. Legyen vége a haragnak is, mondja a megnyugodott ifjú királyné. A király úr pedig kitűnő kommunikációs képességről tesz tanúbizonyságot: a dolgokat eddig irányító kincstárnok kiemelkedő szerepét megszünteti és őt a nép egy tagjaként kezeli, amikor szózatát ugyan mindenkihez intézi, bár az elsősorban a kincstárnoknak szól. Ezt egyébként mindenki tudja, de legalábbis sejti. Ennek következtében azonban a kincstárnok nem tud szót emelni, mert bármilyen ellenvetésével a királyi parancsnak ellenszegülő, a királynénak rosszat akaró, a kákán is csomót kereső alaknak kiáltanák ki. És aki az ifjú királynénak rosszat akar, nemkívánatos személy. Vagyis ellenkezésével mindenki az ellenfelévé válna és ez egy nagy hatalmú kincstárnoknak is sok.

A vidám királyfi meséjével a Csodacsupor című kötetben találkoztam, mely felsőtiszai népmeséket tartalmaz. Kocsisné Szirmai Fóris Mária gyűjtése, a meséket Mészöly Miklós és Belia György dolgozta át.

Ezek a bejegyzések is érdekelhetnek: