A mese mindenkié

Pedig a magyar népmese nincs életkorhoz kötve: a lélekhez szól, minden lélekállapotban. Ahogy a magyar gondolkodásról is tudvalevő, hogy a priori (vagyis tapasztalás előtti) formái a végtelen, határtalan és az időtlen, úgy a magyar népmese is korlátok nélkül létezik, a szellemi sík szabadságát éli és élteti a fizikai világ súlyos és merev életszemlélete helyett.

Annak a világnak, amelyet ma élünk, a mesékkel kapcsolatos egyik legfontosabb feladata megértetni és elfogadtatni, hogy a mesék a felnőttekhez is szólnak, vagyis: a felnőttek – szülők, nagyszülők, pedagógusok stb. – nem tarthatják maguktól távol a mesei élményvilágot arra hivatkozással, hogy ez csak mese…

… mert a mesékben – ehelyütt kizárólag a magyar népmesékre figyelve – nagyon sok tudás rejlik. Az égig érő fa, a világfa motívum, a táltos és a táltos paripa (hogy csak a legismertebbeket említsük) nem egyszerű képek, hanem összetett jelképrendszerek, melyek útmutatóként is képesek szolgálni életbeli feladataink elvégzéséhez. Ezt előttem már sokan elmondták, aki nem hiszi, járjon utána.

Arról viszont kevesen beszélnek, hogy a magyar népmeséknek van egy nagyon is kézzelfogható és megfelelő nyitottság esetén átélhető, megtapasztalható hatása, mely érzelem- és lelkivilágunk területén jelenik meg. Nem véletlen, hogy a magyar hagyományokat tisztelő mesekutatók jelentős része vallja azt a nézetet, hogy „a meséknek a múltba és a lélek mélyére nyúló gyökerezettségük miatt eredeti és magyar népmeséket adjunk a magyar léleknek” (Stiblár Erika).

Ahhoz viszont, hogy ez a mesefelfogás az életünk része legyen, fel kell élesztenünk, meg kell őriznünk kapcsolatunkat a magyar népmesékkel. Honlapom köszöntőjében azt mondtam, hogy a magyar népmese fontosságáról beszélni, a mesei élményt megtapasztalni kell. Egyre inkább úgy vélem, hogy ez utóbbi megállapítás a közeljövőben egyre fontosabb lesz.

Honti János beszélt egy helyen – talán A mese világa című írásában – a mese folyton megújuló, öntisztító és öntisztuló erejéről. Bár ő a mesékkel szélesebb körben foglalkozott (egyebek mellett az európai népmese jellemzőit kutatta), ez a megállapítás nagyon is pontosan illeszkedik a magyar népmesére.

Ez azonban nem csak a múltba nézve igaz: nem csupán arról van szó, hogy a népmese a mesélés, a mesemondás, az élőszóval történő átadás-átörökítés útján értő kezekben képes volt folytonosan megújítva megőrizni önmagát, hanem a jövőbe tekintve is megszívlelendő. Arról van szó, hogy a mesét mozgatni – mesélni és meséltetni – és ezáltal éltetni kell. A mesére ugyanaz áll, mint a hagyományra: a magyar népmese önmagában is, de a hagyománykinccsel és a magyar nyelvvel együttvéve is élő energia (igazi energiaszövet), melyet működtetni, táplálni kell. Nagyon szép kifejezés a hagyományápolás, a tiszta szívvel végzett nyelvművelés – ugyanezt a figyelmet magyar népmeséink is megérdemlik.

Úgy kell a mesére szívvel-szeretettel ügyelnünk, mint őseink tették az élő kovásszal.

Miskolc, 2015. december (Karácsony vagy Álom havának) 6. napján